Sokan kérdezik, miért tartanak ki hívei Orbán mellett? Miért vonz százezres tömeget az utcára és milliós választói tábort az urnákhoz? A válasz egyszerű. Ha megkérdezel valakit, aki még mindig Orbán híve, hogy egyetért-e a kormány intézkedéseivel, a válasz szinte kivétel nélkül, hogy komoly gondok vannak, de hinni kell a sikerben, az el fog jönni. Követése inkább hit kérdése, mert sok intézkedését lehetetlen megérteni. Már Orbán is egyre kevésbé igyekszik elmagyarázni ezeket, inkább az iránta megnyilvánuló hit erősítésére koncentrál. A tavalyi kongresszusukon például azt mondta, „az eredményekből ugyan most még csak különálló mozaikkockák látszanak, és az összefüggések sem mindig felismerhetők, de előbb-utóbb kirajzolódik egy erős Magyarország képe”. Vagyis a dolgok rejtett értelmét a beavatottak láthatják, csak hinni kell a megvilágosodáshoz.

Egy politikust lehet és kell kritizálni, szavait, intézkedéseit megkérdőjelezni, de ki meri felemelni a szavát a vallási vezetőjével szemben? A vallási vezető ellen nem lehet a politika hagyományos eszközeivel harcolni. A támadások, amiket előre „megjósol”, erősebbé teszik. A jóslatok, mint a forint elleni támadások vagy a nemzetközi szervezetek kritikája, erősítik a magasabbrendűségébe vetett hitet. A kritika lepereg róla, az a hitvilágban nem érvényes.

A politikusoknak persze hinni kell igazukban és önbizalommal telinek kell lenniük, de egyúttal önkritikusnak is, mert ez védi őket attól, hogy összekeverjék saját érdekeiket nemzetükével.

A vallási vezető ellenben nem tehet különbséget saját és közössége érdekei között, ha hiszi, hogy ő maga az igaz út. Nem bizonytalanodhat el, hibáit be sem vallhatja, mert lerombolná a tévedhetetlenségébe vetett hitet. Ezzel együtt hívei is elveszítik realitásérzéküket, és úgy kezdik érezni, hogy a vezetőhöz kell lojálisnak lenniük, nem a közösséghez. Ez természetes is, ha hisznek a kiválasztottságában. Így eltűnik a különbség a közösség és vezetője érdeke között. Tipikus példa a korrupciógyanús túlárazott közbeszerzések ügye, amikor a hívők rendre azzal érvelnek, hogy inkább a Fidesz vigye a pénzt, mint más.

Emlékezhetünk, Csepelen Orbánért mondtak áldó imát és nem az országért. Egy igaz hívő ezt hitetlenségnek is érezhetné, mert Isten helyett döntötték el, mi jó az országnak, pedig Isten máshogy is gondolhatja. Ha Isten szerint is Orbán a legjobb megoldás, akkor elég az országért imádkozni, mert őt fogja segíteni. De ha nem, akkor Istennek nem tetsző célért imádkoznak.

Az új rendszerben viszont az ország sorsa annyira összeforrott Orbánnal, hogy szinte racionálisnak mondható sikeréért imádkozni. Hiszen vele bukhat az ország is. Ahogy Kövér kifejtette: „a mi kudarcunk nem tud politikai ellenfeleink sikere lenni. A mi kudarcunk az egész nemzet kudarca is egyben.”

A politikai vezető hihet magában, de tudni kell, hogy a szavazók gondolhatják másként, és akkor mennie kell. Egy normális világban adminisztratív eszközökkel nem próbálhatja megakadályozni, hogy választásokon elzavarják.

A vallási vezetőnek azonban KÖTELESSÉGE a hatalmat magánál koncentrálni, a szabályokat KÖTELESSÉGE úgy alakítani, hogy ne lehessen leváltani. Ha nem így tenne, közössége iránti bűnt követne el, mert hagyná, hogy olyan kormányozza őket, aki nincs birtokában a tudásnak. Mindent meg kell tennie, hogy a hitetlenek le ne térítsék a közösséget az igaz útról. A hit védelme nem ismerhet határokat, „a haza nem lehet ellenzékben”. Korlátozni kell a hitetlenek véleményszabadságát, tulajdonhoz fűződő jogaikat, választójogukat. Egyszer majd úgyis megértik, a korlátozások az ő érdekükben történtek. Mint amikor a szülő valamit megtilt a gyereknek, mert tudja, felnőtt korában hálát ad neki érte.

Orbán és a Fidesz egyre inkább tartja feladatának az ország erkölcsi rendjének saját képére formálását, mint a mindennapi ügyek hatékony intézését. Egyre többet foglalkoznak a keresztény értékek helyreállításával, hittel, összefogással, a családdal.

Elmondják, milyen szép nagy családként élhetnénk együtt, ha a kivándorolt fiatalok hazatérnének, hogy a gyerekszülés minden nőnek honleányi kötelessége, hogy az egyszerű együttélés nem elég jó. Ágálnak az abortusz, a munkátlanság, a játékgépek, a spekulációval, kereskedelemmel, kamatokból szerzett jövedelmek ellen. A magyar föld sem termelőeszköz, hanem spirituális érték. Téma a fiatalok lelki felkészítése, a romkocsmák lélekromboló hatása és hasonlók. A miniszterelnök a nép lelkipásztora, és nem ügyei legfőbb intézője. 

Az összeesküvés-elméletek népszerűségének növekedése a folyamat része. A hívőknek kell valami racionálisnak tűnő érvrendszer. Ilyet a normális világban nem találnak, de az összeesküvés-elméletek megadják a választ. Ezek új titkos tudássá váltak, amihez nem kell egyetemi végzettség, csak „józan ész”. A káoszból az elméletek rendet varázsolnak, minden érthető lesz. A hívők lesajnálva néznek ránk, mert nem értjük a mély tudást. Huizinga 1934-ben már leírta ezt a jelenséget, mint az egyik jelét és okozóját a normális világ szétesésének.

A folyamatot a kormány támogatja a bankok, a multik, a Nyugat, az IMF állandó támadásával. Normális országok kormányai ritkán állnak elő összeesküvés-elmélettel, náluk ez is megtörtént, amikor összehangolt támadásokról beszéltek, melyeknek célja a kormány megbuktatása.

A stratégia túlnőtt Orbánon. Népszerű sztárokkal megesik, hogy a feléjük irányuló rajongást nem képesek feldolgozni, és elkezdik magukat kiválasztottnak tekinteni. A nyugati világ politikusainál ez ritkán fordul elő, mert a nyilvánosság, pártjuk, a jogrend, a szavazók realitásérzéke erős korlátozó erő. Orbánt környezete nem korlátozza ambícióiban. Az ellenzék nem képes alkalmazkodni a helyzethez, amiben politikai küzdelem helyett vallásháborút kéne folytatni. Az új közjogi rendszerben pedig kérdéses, hogy le lehet-e váltani a hit letéteményesét. Amíg a hívők kitartanak, nehéz bármit is tenni. Ma nem látszik, mi téríthetné őket jobb belátásra, sőt a támadások láthatólag összeterelik a nyájat és erősebbé teszik hitüket.