A konzervatívok körében Bolgár György és vele együtt a Klubrádió volt minden rossznak a megtestesítője, amit a baloldali média jelentett. Rendes jobboldali, ha meghallotta Bolgár behízelgő hangját azonnal felállt a hátán a szőr és csuklani kezdett. Ő jelenítette meg a baloldali ravaszságot, ahogy nyilvánvaló tapasztalatával csőbe húzta a „szegény” jobboldali értelmiségieket, politikusokat. Ő volt a szimbólum, amit egyöntetűn lehetett utálni, mert összefoglalta mindazt, amit nem szerettünk a régi motorosokban. Azzal, ami ma Klubrádióval történik a szimbólum elveszik. Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor nekem Bolgár Györgyöt és „bandáját” kell sajnálnom.

Van ennél rosszabb is.

Legrosszabbul akkor éreztem magam, amikor Gyurcsányék frakcióalakítását fúrták meg. Miért kell nekem Gyurcsány Ferenc pártját sajnálnom, mikor úgy gondolom, hogy sokkal többet használna az országnak, ha örökre kiszállna a politikából és elvonulna valami távoli kolostorba. De az igazságtalanság az igazságtalanság mindenkivel szemben, nem számít mennyire utáljuk vagy szeretjük az illetőt. Nem azért akartunk jogállamot, hogy ne „ők”, hanem „mi” használhassuk azok ellen a törvényt, akiktől eltérő nézeteket vallunk. Mert más dolog Bolgár Györgyöt ravasz komcsizni és a pokolba kívánni, mint visszaélve a hatalommal tényleg oda küldeni. Más Gyurcsányt hülyézni, mint igazságtalanul megtiltani pártja frakcióalakítását. Inkább élünk olyan országban, ahol egyesek, akiket mi nem szeretünk, számunkra marhaságokat beszélnek és tesznek, mint olyanban, ahol ezért így vagy úgy bezárják vagy jogaikban korlátozzák őket.

De Matolcsy elhozta azt az időt is, hogy egy rendes konzervatívnak, olyan közgazdászokkal kell egyetértenie, mint Petschnig Mária Zita vagy Vértes András. De nincs mit tenni, hiába szeretném Petschnig véleményét leszólni, nem tehetem, mert a helyzet az, hogy az ő magyar gazdaságról vallott helyzetértékelésével jobban egyetértek, mint a kormányéval.

Sőt már a magyar focit sem próbálhatom őszintén szeretni. De nem tehetem, mert nem vagyok képes elfogadni, hogy azt is átpolitizálták. Nem bírom, hogy a párt vezetőinek megvan a maguk focicsapata, amit állami eszközökkel és közösségi pénzekkel próbálnak felturbózni. De a turbó a focin nem segít annyit, mint amit ront a közérzeten az átpolitizálás. Konzervatív hazafi énem nagyon rosszul érzi magát, amikor egy focimeccs kapcsán is a politikai undor fogja el.

Miért kellett elvesztenem a hitem, hogy a kommunizmussal magunk mögött hagytuk azokat is, akik bármilyen politikai elvárást és parancsot kritikátlanul teljesítenek. Hogy a primitív hamisítások a TV-ben már nem jöhetnek vissza, mert az elemi igazságérzet nem engedi meg, hogy tízezres tüntetésről üres utcával tudósítsanak. Hogy nem lesznek olyanok, akik megrendelésre olyan törvényeket gyártanak, amik ellehetetlenítik vélt vagy valós ellenfeleiket. A kommunizmusban ugyan volt 800 ezer párttag, de azt a rendszert az orosz tankok kényszerítették ki és tartották fenn, ami sokaknak elég indok volt az igazságérzet és kritika teljes feladására. De ma nincsenek tankok, amit teszünk csak magunknak köszönhetjük. Az ország, ahol elvárt viselkedés az igazságérzet feladása, ahol vannak elegen, akik teljesítik a parancsokat ne számítson sok jóra. A kommunizmus is így vált kontraszelektálttá, mert belső erkölcsi tartással, értékrenddel rendelkező ember nem hamisít, nem csal, nem követ el igazságtalanságot, azért mert úgy véli a vezető politikai érdekei azt kívánják. Kontraszelekcióra építetve egy ennyire kis erőforrásokkal rendelkező ország soha nem lehet sikeres.

Sok mindent megbocsájtunk annak a politikai erőnek, akivel egyetértünk. Átsiklunk a kisebb igazságtalanságokon, ha hiszünk a célok, az irányok és az elvek helyességében. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem egy politikai vezetőhöz kell lojálisnak lennünk, hanem a saját politikai elveinkhez, nem egy politikai párt sikerét kell akarnunk, hanem hazánkét. Ezek nagyon gyakran nem esnek egybe és ilyenkor a politikusok többsége saját érdekeit választja. Ha ilyenkor mi is követjük inkább ártunk neki, mint segítjük. De a magyar politika élet olyan, amiben ha megszüntetik a Klubrádiót a másik oldalon állók örömujjongásban kell, hogy kitörjenek.

Mégis azt kell mondjam, az egész folyamat, talán segíthet is, mert amikor ez a politika elveszi tőlünk azt, amiben hittük egyúttal ad is valamit. Ettől talán megértjük a másik oldalon sem hazaárulók állnak. Ez az ő országuk is, csak máshogy látják a világot és megértjük sok minden van, ami összeköt bennünket, talán több, mint ami elválaszt. Talán így segít hozzá Fidesz bennünket, hogy kiegyezzünk egymással a jövőért. Mert a kiegyezés nem más, mint elhinni az ellenfelemről, hogy ő is az ország érdekeit szolgálja. Ha a Fidesz politikája elérné, hogy ez létrejöjjön, hogy megértsük mennyi közös van a látszólag egymással szemben álló felek között, hogy a gyűlöltre épített politikának van alternatívája, az igazi történelmi tett lenne.