Melyik magyar történelemről szokott beszélni Orbán Viktor?
Címkék: gyarmat magyar történelem talpra állás
2012.04.08. 22:12
Orbán előszeretettel beszél az elmúlt időben a magyarok történelmi képességeiről. Ha összeszedjük a főbb állításokat, nehéz kitalálni melyik magyar történelemből szűri ezeket le. Mintha egy másikat nézne.
Gyakran hangoztatja, történelmünk azt mutatja, hogy a magyar egy szabadságharcos nemzet, az utóbbi időben ezt kiegészítette azzal, hogy a magyarok tudnak az európai nemzetek közül legjobban "talpra állni", az utolsó pillanatban megállítani a lovakat és a helyes irányba fordítani a végzet felé rohanó szekeret. Ha megpróbáljuk végig gondolni, vajon a magyar történelem mely részeiből vonta le ezeket a következtetéseket, akkor bajban vagyunk.
Abban bizonyosan igaza, van, hogy a magyar történelemben sokszor kellett talpra állni, de azért mert ugyan ennyiszer feküdtünk a porban. Így talpra állni jól megtanulhattunk, csakúgy, mint összeesni. De, mint a boxoló, minden kiütés után, Magyarország is minden történelmi KO-ja után egyre gyengébben állt talpra. Amikor 1526-ban nem sikerült az utolsó pillanatban a lovakat megállítani és jó irányba fordítani, belezuhantunk egy 150 éves szakadékba. Azóta gyakorlatilag, az addig kiszaporodott „magyar” lakta területeinknek egyre kisebb részét vagyunk képesek újra magyarokkal megtölteni és általában ezt a történelmi siker egyik fokmérőjének szokták tekinteni. A törököt saját erőnkből képtelenek voltunk kiűzni, azt csak, ma úgy mondhatnánk, nagy európai összefogással (egy nagy görög mentőcsomaggal) értük el és állítottuk vissza az azt megelőzőre emlékeztető magyar államiságot. De ennek a Magyarországnak nagy területeit már szerbek, románok és más, a demográfiai vákuumba benyomult népek töltötték ki. Már ekkor megteremtve a későbbi trianoni döntés történelmi lehetőségének alapjait.
Ráadásul, azt állítani, hogy Európában mi lennénk a legjobbak a talpa állásban? Ha német lennék bizonyosan nem érteném. Két vesztes háború után hihetetlen gyorsasággal jutottak újra a világ vezető gazdasági hatalmai közé és kitartóan őrzik pozíciójukat, miközben mi még mindig az összeesés/talpa állást gyakoroljuk.
A török után demográfiailag, történelmi értelemben többé nem sikerült talpra állni. Soha nem tudtunk annyival gyorsabban szaporodni, hogy a magyar területen élő népeket újra kiszoríthatnánk.
Itt van aztán a Habsburgokhoz való viszony. Soha nem sikerült legyőznünk kisebbségi érzésünket az osztrákokkal szemben, ezért a magyar királyt, aki történetesen Habsburg volt, soha nem tudtuk tiszta szívünkből elfogadni. Soha nem voltunk képesek az identitás válságon túltenni magunkat, hogy tiszteljük magyar királyként, vagy lázadjunk ellene az osztrák „gyarmatosítás” példaképeként. (Ismerős?) Ezért aztán a nemzet egyik része folyton lázadozott törvényes magyar királyunk ellen, a másik meg, nem volt mit tenni hivatalosan „kollaboráns” lett. A lázongást, a rebelliót tényleg jól megtanulta a nemzet egyik része, amit azért kicsit merész szabadságharcos nemzetnek szépíteni. Abban az időben rebellisnek neveztek bennünket. De ha már szabadságharcos nemzetnek szeretnénk hívni magunkat, hozzá kell azt is tenni, hogy a levert és száműzött szabadságharcosok nemzete vagyunk. Történelmi hagyománya ugyanis ennek van, de amiben igazán jók vagyunk az a sérelmi politika. Az, hogy mindenféle történelmi sérelmeinkért haragudjunk valakikre és erre a durcia építsük politikai stratégiánkat. Itt a főbb játszótársaink a Habsburgok, a franciák Trianon miatt, az oroszok, aztán az EU is, igaz nem sokat tett ellenünk, de mivel ezt a sérelmi politikát olyan jól tudjuk kár feladni a gyakorlását.
És, hogy az utolsó pillanatban a lovakat a jó irányba tudnánk állítani? Az első világháború végén összevissza rángattuk a gyeplőt, még a szovjetekkel is megpróbálkoztunk (kap is érte rendesen szegény Károlyi), de semmi nem jött be. Bezzeg az utolsó pillanatban a kormányt elrántó románoknak nagyon is. Talán a Trianon utáni talpra állást kéne nagyra értékelnünk? Hogy 20 év alatt képesek voltunk német segítséggel felkészülni egy újabb vesztes háborúra? Hogy aztán ebben az új háborúban megint úgy sikerüljön a kormányrudat elrántanunk, hogy belezuhanjunk egy újabb történelmi feketelyukba. Onnan aztán úgy kerültünk ki, ahogy most vagyunk. Folyamatosan csökkenő népességgel, leleményességgel és életerővel. Olyan népként, akiket a korábban lenézett, kutyázott, nem létező Tót ország, Szlovákia már 17%-kal előz meg gazdasági teljesítményben. Ha a gyeplővel kapcsolatban valami jellemző Magyarországra, akkor épp az ellenkezője, az aktuális kocsis addig száguld a szakadék felé még végül belezuhan, hogy majd próbáljanak kimászni belőle a következő nemzedékek. Így tanuljuk mi a talpra állás tudományát.
Mindeközben legjobbjaink több hullámban kivándoroltak e kedves kis hazából, mert vagy az éhenhalás elől vagy valamely kocsis ostorcsattogtatása elől menekültek. Kint Ámerikában aztán ontották a Nobel díjakat, találmányokat, gyerekeket, sikereket. A folyamat nem áll meg, sőt az utóbbi években újra gyorsul. Magyarország nem jó hely, aki elég fiatal és elég esze van, az elmegy innen, olyan országba, amelyik nem a kocsis és az utasok állandó veszekedésétől hangos. Az ilyen kivándorlási hullámoknál mindig a legmobilisabb, legvállalkozóbb szellemű, legkockázatvállalóbb magyarok mennek el. Ilyen emberekből épülnek aztán a sikeres országok, ezekre mondták, hogy a magyar olyan, aki mögötted megy be a forgóajtón, de előtted jön ki. Aki meg marad, az nem elég mobilis, nem elég vállalkozó szellemű, vagy egyszerűen nem elég fiatal, így aztán olyan ország lesz belőlünk, aki mindig arra szavaz, aki a könnyebb utat ígéri neki, a langyos vizet, a másokra mutogatást, esetleg egy kis lázongást.
Szóval úgy néz ki, még egy ilyen kormány elrántás és végünk.
Én szívesebben lennék büszke a magyar történelemben a folytonos lázongás és identitáskeresés helyett a magyar parlamenti hagyományra, ami Európa legrégebbjei között van és szívesebben reklámoznám az országot ezzel. Szívesebben lennék büszke azokra a pillanatokra, amikor tárgyalással okos kompromisszumokat kötöttünk, mint Kiegyezés, az EU csatlakozás sok pontja, vagy akár a Pragmatica Sanctio, mint amikor kuruckodtunk és levertek bennünket. 1848 hagyománya nem a lázadásért szép, hanem a nemes célért, amiért tettük. Azért, hogy az ország térjen végre a polgárosodás útjára, hogy legyen szélesebb a választójog, szabadabb a sajtó, vesszenek az előjogok. 1956-ban sem öncél volt a lázadás, hanem le akarta rázni a diktatúra rabigáját és demokratikus nemzetet akart teremteni. A lázadás nem öncél és nem jó önmagában semmire. A saját kormányom által aláírt nemzetközi megállapodások elleni lázadásban nincs semmi felemelő. Lehet, hogy a kurucoknak tetszik, mert létszükségletük, hogy úgy érezzék gyarmatosítják őket. De miért akarná valaki gyarmatosított rabszolgának érezni magát és lázadni, amikor egyenrangú polgárnak is érezhetné magát és nyugodtan dolgozhatna saját és országa jövőjéért?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://emkovacs.blog.hu/api/trackback/id/tr365227973
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.