A magyar történelem egyik legfelemelőbb szakasza a 19. század, amikor nemzetünk legnagyobbjai ráébredtek, hogy saját nemesi előjogaik hátráltatják az ország fejlődését és ezért le kell őket bontani. Célul tűzték ki, hogy a saját kiváltságaikat el kell törölni, az adómentességet megszüntetni, a jobbágyokat fel kell szabadítani, a szavazati jogot ki kell terjeszteni, az oktatási rendszerbe minél szélesebb rétegeket kell bevonni, a sajtót fel kell szabadítani. Ha céljaikat még hosszú küzdelem után is csak részlegesen tudták eléri, akkor is olyan kor volt ez, amikor vezetőink saját egyéni és pártérdekeiket háttérbe szorítva tudtak cselekedni. A nemesek Széchenyi vezetésével azon versengtek, hogy ki ajánl fel saját vagyonából nagyobb összegeket közösségi célok megvalósítására, a modern Magyarország megteremtésére. Például, ahogy már általános iskolában tanultuk az Akadémiáról és Széchenyi más hőstetteiről. Kevesebbet tudunk Deákról, aki idősebb korára felsorolhatatlanul sok társaságot támogatott, köztük még magánvállalkozások részvényeit is vásárolta támogatásképpen, amit azzal bizonyított, hogy osztalékot soha nem vett fel.

Annak ellenére, hogy Széchenyi ma politikai sztár, a kormányzat szeret mindenféléket elnevezni róla, akár diplomáciai kellemetlenségeknek is kiteszi magát érte, szellemiségéből nem sok marad meg a politikusok fejében. Az általa elindított a folyamatnak ma épp az ellentéte zajlik. Sokan ahelyett, hogy a saját vagyonukból áldoznának a közért, a közéből szeretnék a saját vagyonukat növelni. Ami még ennél is súlyosabb úgy tűnik elkezdődött egy új kiváltságos réteg megerősítése. A vagyon persze mindenhol ad valamilyen kiváltságot, de mintha ma ez tudatos stratégiává vált volna. Ezt a réteget támogatja az adórendszer, ami néhány százezer embernek nagyon előnyös, még millióknak hátrányos. Az új oktatási rendszer, amely erőteljesen csökkenti a szegényebb rétegek egyetemi továbbtanulásának esélyét, de nem okoz gondot azoknak, akik „jó családból” származva amúgy is előnyökkel indulnak a társadalmi versenyben. Egy kiváltságos vállalkozói réteget a versenyt gyengítő, versenytársakat hátrányba hozó jogszabályokkal támogatnak. A kapcsolatrendszerre épülő világ erősödése, pedig még jogi kiváltságokat is adhat, ha szükség lenne rá. Odáig jutottunk, hogy sokan a magyar oligarchia kiépülését egyenesen az ország jövőbeli sikerének előfeltételének tartják. Ennek létrehozását segítik a versenyelőnyt biztosító törvények, a közbeszerzések, az állami támogatások. Az új oligarchiák azonban nem lesznek egy sikeres ország példaképei a jövő generációi előtt, mint lehettek a Széchenyik. Sem hős újítóvá, sem a hazájukért bármilyen áldozatra hajlandó szimbólummá nem válnak. Azt sem bizonyítják, hogy tehetséggel és szorgalommal mindent el lehet érni, mert nem tudásra és teljesítményére alapozzák vagyonukat és sikereiket, hanem kizárólag a politikai kapcsoltrendszerre.

Amikor valaki ezt az új világot támogatja jó lenne, ha elgondolkodna azon, miért is akarták Széchenyi korában az előjogok felszámolását, a széles rétegek bevonását a gazdaságba, oktatásba, politikába? A magyar nemesség legjava felismerte, hogy néhány százezer ember teljesítménye, erőfeszítése nem képes egy országot gazdaggá tenni. Hogy a tehetség nem származási előjog. A nem nemesek millióinak tehetségének kibontakozását segíteni kell, olyan rendszerre van szükség, amiben az ő energiáikat az ország épülésének szolgálatába lehet állítani. Ez gondolat volt az emberiség fejlődésének egyik nagy fordulópontja. Azok a társadalmak tudtak ugrásszerű fejlődést produkálni, ahol széles rétegek ambícióját állították a fejlődés szolgálatába, ahol megértették a képességek és a származás nincs kizárólagos összefüggésben egymással és ezért minél egyenlőbb esélyeket kell biztosítani a boldoguláshoz. Minél kisebb egy ország és minél kevesebb erőforrással rendelkezik annál lényegesebb számára ez a fejlődési irány. A nagy természeti vagy humán erőforrásokkal rendelkező népeknél rövidtávon kevesebb kárral jár, ha bizonyos csoportokat kirekesztenek, mert a végtelennek tűnő erőforrások elfedik a hatékonyság hiányát.

De azok a társadalmak működnek a leghatékonyabban, ahol az emberek bízhattak abban a szorgalom és teljesítmény elegendő a boldoguláshoz. A magyar ma nem ilyen és mintha egyre kevésbé lenne ilyen. A kiváltságokra épülő rendszer jó a hatalmon lévőknek, jó a jelenleg gazdagoknak, jó az oligarcháknak, mert nem kell annyira tartaniuk az alulról jövő versenytől. De rossz mindenki másnak és legfőképpen rossz az ország fejlődésének. Ez az a világ, ami ellen Széchenyik küzdöttek, igaz a nemesek többsége akkor sem értette meg szándékaik lényegegét, de legalább a vezetők igen és még részleges sikereik is megalapozták egy addig nem látott fejlődés alapjait Magyarországon. Az anti-Széchenyik korát éljük, ennek ellenére vezető rétege szeretné, hogy valamikor majd őket is a nemzet legjobbjai névvel illessék, bízhatunk benne, hogy a történelem nem így emlékszik majd rájuk.